Naivak lennénk, ha elfogadnánk azt a feltételezést, hogy a korabeli dokumentumokban, párthatározatokban, belügyminiszteri parancsokban, legfőbb ügyészi utasításokban szabályozott állambiztonsági eljárásrendet a BM szervei mindig és minden körülmények között betartották, és nem cselekedtek – akár a szovjet „tanácsadók” segítségével, tudtával vagy éppen nyomásukra – saját szakállukra a pártkontroll kijátszásával. A hatvanas, hetvenes évek fordulójára a magyar belpolitikában, a pártvezetésben a gazdasági élet új jelenségeit kritizáló, a gazdasági reform és a Nyugat felé történő nyitás politikáját ellenző csoport (Biszku Béla, Komócsin Zoltán, Gáspár Sándor) alakult ki, amely az MSZMP Politikai Bizottságában is jelen volt, hiszen a párt egyik legfontosabb vezető testületében Biszku Béla személye a BM reformellenes csoportját is képviselte. Huszár Tibor szerint a reformerek pozícióinak meggyengítéséhez a magyar (és talán a szovjet) politikai rendőrség szükségesnek tarthatott olyan titkos akciókat, amelyek a pártellenőrzési mechanizmusok kijátszásával történhettek csak meg. A rejtélyes, tragikus végű ügyek célpontjai szinte kivétel nélkül a reform frontemberei voltak, vagy a merev, tervutasításos gazdaságirányítást lazítani kívánó, a táguló lehetőségekkel élni akaró – akkori szóhasználattal − „ügyeskedők” lettek. Koncepciósnak nevezett ügyek, eljárások (a „meggymagos”-ügy, a MEGÉV-ügy, a téeszelnökök elleni akciók, a „vándormadarak” elleni sajtókampány, és így tovább) mellett a máig tisztázatlan ön/gyilkosságok mind felvetik a BM szerepét, azt, hogy a büntetőjogi eljárások megindításakor a párt engedélyével, tudtával jártak-e el. 1971-ben Péter György, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke (KSH) lesz öngyilkos, majd szintén 1971-ben Erdélyi Károly volt külügyminiszter-helyettes lövi főbe magát, és még ebben az évben a magyar politikai rendőrség egyik megszervezője, Tömpe András a KGB egykori tábornoka, volt hírszerző lesz öngyilkos. 1973-ban Vályi Péter rejtélyes diósgyőri balesete, de Dégen Imre párttitkár autóbalesete, később Elbert János irodalmár halálesete is hasonló kérdéseket vethet fel.
Az MSZMP vezetése 1957 őszétől a megtorlásokkal párhuzamosan, de a konszolidáció érdekében arra törekedett, hogy a régi-új párton belül, illetve az államhatalmi és gazdasági élet vezető pozícióiban ne legyenek olyanok, akik bűncselekménnyel voltak gyanúsíthatóak, illetve politikai szempontból megbízhatatlannak minősültek. Ugyanakkor fontos volt az is, hogy a Rákosi-korszakra jellemző államvédelmi módszerektől, az erőszakszervek „túlhatalmától” megvédjék saját magukat, a párttagokat és a pártfunkciót viselőket. E kettős feladat miatt szabályozták „a párt választott szerveibe és a pártapparátusba befurakodott ellenséges személyekkel szembeni büntetőeljárás” menetét. Előadásomban a politikai rendőrség és az MSZMP viszonyát abból a szempontból vizsgálom, hogy a párttagokkal szembeni állambiztonsági eljárás milyen feltételek, milyen garanciális biztosítékok mellett volt lehetséges. Ki/kik engedélyezhették, ki tudhatott, illetve kinek kellett tudnia róla, hogy például egy termelőszövetkezet (párttag) elnöke, vagy egy minisztériumi osztályvezető, vagy egy megyei pártfunkcionárius, vagy az MSZMP Központi Bizottságának egyik tagja ellen eljárás, adott esetben operatív nyomozás (lehallgatás, titkos házkutatás, külső figyelés stb.) indulhasson, és egyáltalán: párttagok szerepelhettek-e a rendszer ellenségeinek tartott személyek adatait tartalmazó operatív nyilvántartásban.

Krahulcsán Zsolt