1945 és 1990 között a magyar és a szovjet labdarúgó-válogatott 18 hivatalos mérkőzést játszott egymással. Kilenc alkalommal a szovjetek, négyszer a mieink nyertek, míg öt találkozó döntetlenre végződött. Ezeket az adatokat többféle jelentéssel is fel lehet ruházni, és fel is ruházta úgy a korabeli közvélemény, mint az utókor. Például az eredmények mutathatják azt, hogy ebben az időszakban a szovjet csapat jobb volt, mint a magyar. Vagy csak több szerencséjük volt. De mondhatjuk azt is, hogy a magyar csapat jobb volt ugyan, ám vagy a szovjet, vagy a magyar vezetés nem engedte nyerni. Az is elképzelhető, hogy a magyar játékosok vélt vagy valós félelmei miatt veszítettünk. És így tovább.

Mindezek azt mutatják, hogy a szovjet--magyar meccsek jelentősége -- a két ország egyenlőtlen, függő viszonya miatt -- messze túlmutatott a focipályákon, és már a kortársakat is élénken foglalkoztatta, vajon ki vagy mi felelős a kihagyott helyzetekért. Az államhatalmi szerveket pedig az érdekelte, hogy az emberek mit gondolnak arról, vajon ki vagy mi felelős a kihagyott helyzetekért. Nagy írónkhoz hasonlóan úgy gondolkodtak, hogy „a futball problémái a világ problémái", de legalábbis a rendszer problémái. Azaz a magyar--szovjet mérkőzésekkel kapcsolatos vélemények, megjegyzések kifejezik a megszólalóknak, véleménynyilvánítóknak a két ország viszonyáról vallott felfogását; a kifejezetten ellenséges személyeknek ezek a találkozók alkalmat adnak a szovjetellenes, nacionalista meggyőződésük nyilvános hangoztatására.

Előadásomban kizárólag az állambiztonságnak a magyar--szovjet meccsek kapcsán kifejtett tevékenységét mutatom be, vagyis én is kihagyok jó pár helyzetet azzal, hogy a párt- vagy a sportvezetés iratait itt és most figyelmen kívül hagyom. Ám talán így is kiderül, az eddig jobbára a legfelső állami és pártvezetés szintjén, esetleg az állambiztonsági vagy gazdasági területen vizsgált magyar--szovjet kapcsolatok kutatásában még mennyi a mindezidáig kihagyott, értékesítésre váró helyzet.

Takács Tibor