A kaotikus helyzet az év májusára rendeződött, amikor hivatalosan is felállt a rendőrségen belül egy budapesti, illetve egy vidéki Politikai Rendészeti Osztály – azaz a PRO-k –, előbbi Péter Gábor, utóbbi Tömpe András irányításával. Miképp a vezetők, úgy beosztottak jelentős része szintén a kommunisták sorait erősítette, ezért is lehetett, hogy hamar megkezdték pártjuk potenciális ellenfeleinek megfigyelését, vegzálását.

A politikai rendőrségek területi megosztottsága egészen 1946 októberéig tartott, amikor a vidéki PRO-t beolvasztották a fővárosiba. Ezzel megalakult az országos hatáskörű Államvédelmi Osztály, közismert nevén az ÁVO, amely közvetlenül Rajk László kommunista belügyminiszter alárendeltségébe került. Működésének súlypontja áthelyeződött az 1945 utáni népi demokrácia „ellenségeire”, s így totális támadást indított a legnagyobb tömegtámogatottsággal rendelkező kisgazdapárt ellen.

1948 szeptemberében létrejött a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága, rövidítve a BM ÁVH, amely körül már az új tárca vezető, Kádár János bábáskodott. A rendőrségi kötelékeitől megszabadult szervezet jogköre jelentősen kibővült, továbbá saját karhatalmi alakulatokat állított fel. Ugyanakkor komoly szerepet játszott a Mindszenty- és a Rajk-per előkészítésében. Ezt követően az országban már senki sem érezhette magát biztonságban.     

Nem sokkal később 1950 januárjában megalakult az önálló Államvédelmi Hatóság, a hírhedt ÁVH, amelynek felügyeletét a Minisztertanács, ám azon belül továbbra is a belügyminiszter látta el. A döntő változást nemcsak a szinte minisztériumi rang jelentette, hanem az, hogy immáron honvédségből kiszakíthatta a határőrséget és a katonai elhárítást. A szervezet mindenkitől elvárt éberséget több mint 35 ezer fős állománnyal, több tízezer együttműködővel, óriásira duzzadt nyilvántartással felügyelte. Vidéki szervei, határőr- és karhatalmi laktanyái behálózták az országot, a társadalom megfigyelését valósággal csúcsra járatták. 

1953. március 5-én meghalt Sztálin, és az azt követő politikai változások az ÁVH státusára is hatással voltak. Az év júliusában önállóságát felszámolva visszarendelték a Belügyminisztériumba, ám ez sokkal inkább a fogadószervezet megszállást jelentette, mivel ott a felső vezetők nagy része korábbi hatóságból került ki, a fontosabb belügyi osztályok is „ávéhás” profilt kaptak, elnevezésük hivatalosan ekkortól: a Belügyminisztérium államvédelmi szervei. Tehát, amikor 1956. október 28-án Nagy Imre híres rádióbeszédében bejelentette az „Államvédelmi Hatóság” megszüntetését, valójában ilyen nevű szervezet már nem létezett. Azonban mivel a pár évvel korábbi beolvasztás titokban zajlott, arról az ország népe mit sem tudott, a lakosságot pedig a forradalom óráiban minél érthetőbben kellett tájékoztatni és megnyugtatni.

A Nagy Imre bejelentését követő napokban az államvédelmi szervek felbomlottak, az állomány elhagyta állomáshelyét. Voltak, akik a forradalom elleni támadásra készülő szovjet csapatokhoz csatlakoztak, míg mások bujkálni kényszerültek és sokan a forradalmárok fogságába estek. A forradalom leverését követően, a kezdeti kölcsönös bizalmatlanság ellenére a kádári vezetés és a volt ávósok hamar egymásra talált, így a politikai rendőrség gyakorlatilag belőlük, kisebb részben pedig odahelyezett korábbi pártmunkásokból jött létre. Az állambiztonsági szervek kezdetben az ORFK, 1957 áprilisától pedig a BM II. Főosztálya keretében működtek. Tevékenységük gerincét a forradalmárok felkutatása és ügyeik kivizsgálása képezte.

1962 nyarán a Belügyminisztérium, és benne az egész állambiztonság szervezetének teljes átalakítására került sor. Mindez összefüggésben állt az előző évben szovjet példa nyomán megindult újabb desztalinizációs hullámmal, amelynek következtében a politikai rendőrség vezetéséből is több volt ávóst és „sztálinistát” eltávolítottak. Az átalakítás alapvetően az államvédelem mindenhol és mindenkiben ellenséget kereső totális elhárításával szakító, a tényleges ellenségre koncentráló, „szakszerű” titkosszolgálati munkát végző szervezet kialakítására irányult. Ennek megfelelően a hangsúly 1962 után a hírszerzésre és a kémelhárításra helyeződött. 

Az állambiztonság egészen a rendszerváltozásig az 1962-ben kialakított szervezeti keretek között, a BM III. Főcsoportfőnökségeként működött. Élén a főcsoportfőnök állt, aki egyben a belügyminiszter állambiztonsági helyettese is volt. A szervezeten belül öt, római számmal jelölt csoportfőnökség dolgozott: a hírszerzés (III/I.), a kémelhárítás (III/II.), a belsőreakció-elhárítás (III/III.) a katonai elhárítás (III/IV.) és az operatív technikai szolgálat (III/V.); emellett arab számmal jelzett önálló osztályok is működtek, ezek rendszere többször változott, ám a leglényegesebb, a politikai jellegű ügyekben a nyílt nyomozást folytató vizsgálati osztály mindvégig a III/1. számot viselte.

A szervezet utolsó vezetője, Pallagi Ferenc 1989. május 1-én foglalta el hivatalát, ám egy évig sem ülhetett székében, 1990. január 21-én saját kérelmére – a Duna-gate botrány kapcsán – felmentették állásából. Az Országgyűlés ezt követően fogadta el a különleges titkosszolgálati eszközök és módszerek engedélyezésének átmeneti szabályozásáról szóló törvény; ennek felhatalmazás alapján a kormány rendeletileg szabályozta az immáron „nemzetbiztonsági” szolgálatok szervezetét és feladatkörét.