A túszdráma, aminek csak áldozatai voltak

Március 29-én Bevetítés címmel indult újra a levéltár filmklubja, és az első alkalommal az 50 évvel ezelőtti, 1973 januári balassagyarmati túszdrámát bemutató, Túsztörténet című filmet láthatta a közönség. Gazdag Gyula 1989-es alkotása Végh Antal 1986-os regényét vette alapul, és komoly sikereket hozott: a főszereplő Bery Ari 1989-ben elnyerte a San Sebastián Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat.

A filmet követő beszélgetésen Hatala Csenge író, a történteket levéltári források és a még élő résztvevők nyilatkozatai alapján írt Hírzárlat című könyv szerzője, Végh József pszichológus és korábbi túsztárgyaló és Jasenszky Nándor, nyugalmazott rendőr ezredes, a Terrorelhárítási Központ Társadalmi Kapcsolatok Osztályának vezetője vettek részt. A beszélgetésnek azért is volt érdekes helyszíne a levéltár, mert a korszakban a túszejtés az állambiztonság hatáskörébe tartozott, így ennek az ügynek a dokumentációja és vizsgálati anyaga is itt található.

Hatala Csenge személyes érintettségéről is beszélt, hiszen balassagyarmatiként 14 éves volt, amikor „édesapám elvitt ahhoz az épülethez, és megmutatta nekem, hogy itt történt Magyarország első túszdrámája”. Ekkor határozta el, hogy a történet minden részletét felderíti. A könyv megírásakor Csenge oknyomozóként minden részletre kíváncsi volt: „volt, hogy a padláson, ahol elrejtették a fegyvereket, órákig ültem, és azt próbáltam kitalálni, hogy melyik sarokból melyik sarokba járkálhattak, és mit gondolhattak, illetve az anyagokat, amiket addig kikutattam, próbáltam tényleg végigjárni, akár az utat, hogy ő hogy ment el a laktanyába, és hogy lopta el a fegyvereket, hogy vitte fel a padlásra, biztos megbotlott, szűk a lépcső, tényleg mindent próbáltam elképzelni, részletről részletre”.

A TEK osztályvezetője, Jasenszky Nándor rendőrként hallott „Gyarmat”-ról: „a hosszú éjszakákon milyen ügyekről beszélget az ember, vagy ami nincs felderítve, például a Hungária körúti kettős gyilkosság, ez mindig szóba került, mert ez egy adósság, vagy pedig olyanról, ami valamilyen különleges tartalommal bírt, hát ilyen volt Gyarmat”. Később a Közszolgálati Egyetemen tanítva került elő újra a történet, akkor már részleteiben vizsgálva.

A részletek pedig azért fontosak, mert a valóság sok szempontból talán érdekesebb a filmnél. Ott a két testvér Zoltán és István néven szerepel, az eredeti nevük viszont Pintye András és Pintye László volt. Illetve volt egy harmadik testvérük is, a legfiatalabb, Tibor, aki semmilyen formában nem került a filmbe.  Andrást a film végén lelőtték, Lászlót pedig letartóztatták, majd ellene és társai ellen egy vizsgálati eljárás indult és az a másik négy fiú is börtönbe került, akik végül nem vettek részt a túszejtésben.

Végh József a büntetések és a motiváció kapcsán kiemelte: „a terrorcselekmények jelentős részeit nem egészséges emberek követik el, hanem lelki beteg emberek követik el a világon”. Emellett a balassagyarmati esettel kapcsolatban is fontos tényező lehet a mintatagadás jelensége, azaz hogy „ha a szülőktől függenek a gyerekek, de nem szeretik, akkor ugyanazt fogják csinálni, csak másképp”. András „tulajdonképpen végig saját magát kereste, végig tiltakozta az életét”.

A beszélgetés során felmerült, hogy a lányok nem csak búcsúleveleket írtak, de egyikük és a fiatalabb túszejtő között egy romantikus vonzalom is lehetett. Végh József szerint a „Stockholm előtti Stockholm-szindrómáról beszélhetünk”, tehát ez is állhat a kapcsolat mögött. Hatala Csenge ekkor ezt azzal egészítette ki, hogy még személyesen találkozott ezzel az egykori tússzal, akitől megkérdezte, hogy mi volt ez a kapcsolat közte és a fiatalabbik fiú között. A válasz inkább egy gyerekkori szerelem vagy barátság lehetett.

Szintén érdekes volt, ahogy Csenge megtalálta Lászlót, akinek András hamvait is sikerült átadnia. „Amikor megtaláltam, akkor ez volt az első, amit mondtam, hogy azért vagyok itt, mert nálam vannak a bátyjának a hamvai. És ő erre azt mondta, hogy hát ez nagyon jó! Őt már rengetegen keresték ezzel a történettel, ezzel a túszdrámával, de ilyet még senki nem mondott, de nagyon jól mondtam, tök jó, nagyon vicces, de ennek ellenére sem fog beszélni, köszöni szépen”. Az elutasításból végül beszélgetés lett, ahogy ez a Hírzárlat című könyvben is olvasható.

Jasenszky Nándor ezután a történetet szélesebb kontextusba helyezve felvázolta, hogy „1968-tól, a diákmozgalmaktól kezdődnek azok az európai, hárombetűs terrorszervezetek, amelyeknek az ideológiája döntően egy baloldali ideológia és az aktuális rendszerek ellen mennek. Ez csak annyiban érdekes, hogy mintát adnak ahhoz, hogy vannak emberrablások, vannak túlszedések, vannak cselekmények”. Emellett szerinte „azért nem volt nagyon terrorcselekmény a '70-es években, mert egyrészt nem lehetett egy olyan repülőt követelni, ami el tudja érni Európát, mert nem volt ilyen a Malévben. Nem volt annyi készpénz a Nemzeti Bankban, amiért érdemes lett volna a terrorcselekmény, ja és nem volt nálunk terrorista fogva tartva”. Ezzel együtt megvolt rá a minta, és ezért hittek abban a fiatalok, hogy ez sikerülhet nekik.

A másik oldalról a rendőrség mindent megtett, amit csak tudott, de a filmben látottak közül sok minden nem áll meg. Így „egyetlenegy mesterlövész nem volt ebben az akcióban. … őket úgy szedték össze a laktanyában az akkori Készenléti Ezrednél. … Tehát, te bajnok voltál tavaly meg te is, te velem vadászol, és így álltak össze a lövészek. Egyetlenegy hosszúcsövű távcsöves fegyver volt lenn, az ezredparancsnoknak a vadászpuskája”.

Abban a beszélgetés résztvevői is egyetértettek, hogy az eset lezárása nem volt ennyire gyors, mint a filmben. Hatala Csenge szerint „volt külső és belső behatoló csoport, a külsőnek az volt a feladata, hogy egy odatolt, magasított kocsiról bemennek kutyával, a belsőnek pedig, hogy betörik az ajtót, és egyébként erre is faragtak mindenféle faszerkezeteket, hogy hogyan fogják majd betörni az ajtót”. A magasított kocsi viszont nem volt elég magas, rossz ablakhoz is tolták, és a kutya sem akart beugrani onnan, s belső csoport pedig – miután László és a lányok elhúzták az ágyakat és beengedték őket - attól tartott, hogy András még él, így az utolsó pillanatig papucsokkal dobálták, míg meg nem bizonyosodtak arról, hogy meghalt.

„Egyrészt nem csoda, hogy hírzárlat volt, ugye ilyen dolog nem történik a szocialista rendszerben…. Volt egy rendőr, aki úgy fogalmazott, hogy a demokráciában durrognak a fegyverek, nem a szocializmusban” – tette hozzá Hatala. A TEK osztályvezetője szerint „a modernkori terrorizmust, '72-től, a müncheni olimpia óta számítjuk. Egész Európának nincsenek válaszai a müncheni eseményekre. Ne szégyelljük magunkat, hogy '73 januárjában egy kicsit úgy néztünk erre, hogy ez mi a bánat. Mert sok mindent látott a magyar rendőrség ilyet nem, ami azt jelenti, hogy nincsenek erre kidolgozott technikák, taktikák, különböző eljárásrendek. Tiszta szívvel mondom, hogy a korszak emberei lehetőség szerint megtettek mindent. A maguk rendszerében az alkalmazott technikával ma se csinálnánk másképp”.

A túszokkal való bánásmód azonban példátlanul negatív volt. Jasenszky hozzátette: „nekem az az érzésem támadt, hogy őket a túszhelyzet utáni eljárások jobban megviselték, mint maga a túszhelyzet. … Az eljárás is olyan volt, hogy nemhogy segítséget nem kaptak, hanem tulajdonképpen pellengérre lettek állítva, kvázi ennek az egésznek a felelőseként”.

„Ők nagyon sokan akkor azt mondták nekem, hogy nekik annak idején az lett mondva, hogy ők soha erről a történetről senkinek ne beszéljenek, … akkora traumát jelentett nekik ez az esemény, hogy még amikor én kutattam ezt a témát, 40 év távlatából sem dolgozták fel, hogy ott mi történt a szobában, és teljesen mindegy, hogy most éppen egy túszlányról beszélek, vagy magáról Lászlóról, és akkor ők úgy érezték, hogy most egyszer elmesélik ezt a történetet, és leírhatom ebben a könyvben” – zárta a történetet Csenge.