Átfogó kötet jelent meg a Horthy-korszak politikai rendőrségéről

A szerző az MTI-nek elmondta: a szóban forgó időszak állambiztonsági szerveinek munkáját feldolgozó monográfia a rendszerváltást megelőzően született legutóbb, Hollós Ervin meglehetősen ideologikus, ugyanakkor megkerülhetetlen munkája 1971-ben jelent meg Rendőrség, csendőrség, VKF 2. címmel.

Varga Krisztián 8-10 éve kezdett el foglalkozni a témával, amikor az Állambiztonsági Szolgálati Történeti Levéltárában (ÁBTL) kezébe került a Wayand Tibor egykori magyar királyi detektívfelügyelő II. világháború után született vallomásait tartalmazó dosszié. A visszaemlékezés a Horthy-rendszer politikai rendőrségének működéséről szólt. "A legfontosabb tanulság számomra az, hogy minden korszak politikai rendőrsége tulajdonképpen leképezi magát a politikát, az adott rendszer államberendezkedését is" - fogalmazott, hozzáfűzve, hogy a Horthy-rendszer jellegzetességei - a végrehajtás túlsúlya a törvényhozáshoz képest, valamint a végrehajtó apparátus egyfajta önjárósága - mind kimutathatók az időszak politikai rendőrségének működésében.

Varga Krisztián szerint a korszak politikai rendőrségénél a módszerek és eszközök tekintetében hasonlóság figyelhető meg a későbbi kommunista irányítású állambiztonsági szolgálatok gyakorlatához képest. Az 1920-as és 1930-as években ugyanúgy alkalmazták a besúgókat, a telefon lehallgatást és levélcenzúrát, mint ahogy a kommunista uralom alatt, emellett a Horthy-korszakban is bevett gyakorlat volt az őrizetbevett személyek kényszervallatása, verése. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a Horthy-rendszer politikai rendőrsége sosem vált totalitárius erőszakszervezetté, hiszen maga az általa védett politikai berendezkedés sem volt totalitárius. És bár szervezetileg folyamatosan bővült - a korszak végére a kezdeti néhány tíz fős állomány közel 200 fősre hízott -, sosem alakult át olyan jellegű túlbürokratizált szervezetté sem, mint "népi demokratikus" utódszervezetei.

Varga Krisztián elmondta, hogy a fizikai bántalmazás általában elválaszthatatlan a korszak rendőrségeinek vizsgálatától, hiszen a verés egész Európában és az Egyesült Államokban is bevett rendvédelmi gyakorlat volt. Úgy véli azonban, annak meghatározása, hogy egy adott állam politikai rendőrsége kit bántalmaz, rendszer-specifikusnak tekinthető. Kiemelte, hogy a Horthy-korszakban a gyanúsítottakkal szembeni bánásmód leképezte a különféle társadalmi osztályokhoz való viszonyt is. Míg egy kommunista gyanúval őrizetbe vett munkás szinte biztosan kegyetlen verést kapott, ugyanazon okból bevitt középosztálybeli diplomás "úriember" - legyen bármennyire ismert kommunista, mint például Rákosi Mátyás - elkerülhette a fizikai bántalmazást.

A Horthy-rendszer alatt a városokban aktív rendőrség és a vidéket felügyelő csendőrség között a politikai ügyek felgöngyölítése terén sajátos vetélkedés alakult ki, amely szemléletbeli különbözőségekre is visszavezethető. A nem csupán a kommunisták, hanem minden baloldali szervezkedés - így például a törvényesen működő szociáldemokrata párt - ellen szigorúan fellépő csendőrséget mint katonai őrstestületet a rendvédelem mellett társadalmi kérdések "megoldására" is bevetették, szabadjára engedve ezzel bizonyos militarista elképzeléseket - véli Varga Krisztián. "Ha a siker fokmérőjének azt tekintjük, hogy az állambiztonsági szervek mennyire tudják fenntartani az adott rendszer struktúráit, az elit hatalmát, akkor mindenképpen sikeresnek nevezhető a Horthy-korszak politikai rendőrségének munkája" - hangsúlyozta a kutató.

A Horthy-rendszer politikai rendőrségének munkájába és működésébe betekintő kötetet csütörtökön mutatják be Budapesten, a szerzővel Müller Rolf történész beszélget.

(MTI)