Támadnak az ügynökatkák?

2024. május 13. Támadnak az ügynökatkák?

Járjunk levéltárba, olvassunk könyveket és tudjunk meg minél többet a múltunkról – talán ezekkel lehetne legjobban összefoglalni Takács Tibor Ügynökök, informátorok jelentések című könyvének bemutatóját, amelyet május 7-én este tartottunk Levéltárunkban.

Hogyan és miért akartak beszervezni az ötvenes évek közepén egy kisvárosi zenetanárnőt? Mivel próbáltak rávenni az együttműködésre egy vidéki gyermekgyógyászt, és az illető miként igyekezett kibújni ez alól? Milyen szerepük volt az 1956 utáni megtorlásban az ügynököknek, informátoroknak, besúgóknak, akik között akadtak olyanok, akiket zsarolással szerveztek be, de olyanok is, akik önként jelentkeztek, és még kitalációkkal is traktálták a tartótiszteket, csak hogy jó pontokat szerezzenek? Mi is volt az a bizonyos K-lakás? És végül mikor, milyen körülmények között és miatt kellett felszámolni a hosszú évtizedeken át fáradságosan és gondosan építgetett ügynökhálózatot?

A rendszerváltás óta eltelt több mint harminc évben sokszor törtek ki késhegyig menő viták, olykor botrányok a kérdés miatt, hogy valóban nyilvánosak-e az „ügynökakták”, valóban kutathatók-e a Rákosi- és a Kádár-korszak állambiztonságának iratai. Bármit gondolnak is a történészek, szakemberek, a közvélemény szerint a válasz egyértelmű „nem”. Takács Tibor ezt a nagyközönség előtt részben még mindig feltáratlan állambiztonsági múltat mutatja be tudományos igénnyel, ám közérthető formában. A Jaffa Kiadó gondozásában megjelent könyvében megvizsgálja, milyen kép él a köztudatban a politikai rendőrségről és annak tagjairól, szemlélteti, hogyan épült fel és működött az ügynökhálózat az 1945-tól 1990-ig terjedő időszakban, és részletes esettanulmányokban, konkrét emberi sorsokon keresztül hozza közelebb az olvasóhoz a kort és szereplőit.

A könyvbemutatón Stumpf András, a Válasz Online újságírója rögtön azt a kérdést szegezte a szerzőnek, hogy szerinte miért nem releváns az „ügynökakták nyilvánossága” szóösszetétel, és miért érződik ingerültnek a szerző a könyv alapján? Takács szerint az a baj a kérdés átpolitizáltságával, hogy a rosszul használt fogalmak és a nosztalgiára és az ellopott rendszerváltás mítoszára épített kampányok egytől egyig elfedik azt, hogy jelenleg mit tudunk a kérdésről, és milyen információkat lehet megismerni az ÁBTL-ben. Ez a mítosz – és az ügynökakták nyilvánosságának politikai erőltetése – azt sugallja, hogy minden csak a hálózatok és a korábban kimondhatatlan bűnök, illetve kollaboráció miatt romlott el. Takács szerint „nem az a gond, hogy a múlttal nem nézett szembe a társadalom, hanem például a jelennel nem akar szembenézni”.

Takács szerint fontos a fogalmak pontos meghatározása, az állambiztonsági ügynökhálózat és a köznyelvi értelemben vett hálózatok elhatárolása: a rendszerváltáskor a személyi hálózatok persze, hogy túléltek, az emberi kapcsolatok nem szűnnek meg egyik pillanatról a másikra. Azzal sem árt tisztában lenni, hogy 1989 előtt az állambiztonságnak nem volt akkor befolyása, mint amit később szerettek és mai szeretnek nekik tulajdonítani. Emellett nagyon fontos – ahogy Erdős Péter befolyása is mutatta a könnyűzenében – hogy az állambiztonság magában, azaz politikai és döntéshozó személyek nélkül egyáltalán nem lehetett volna hatásos. A szerző szerint az ügynökök, tartótisztek és szt-tisztek mind-mind egy olyan rendszer részei voltak, amely esetlegesen, és egyedi döntések alapján működött. Kimutatható ez az egyes esetekre, megfigyelésekre és jelentésekre adott reakciókból: gépies sémadöntések és válaszok helyett minden esetben kiszámíthatatlan szubjektivitással találkozunk.

Stumpf kérdésére, hogy – Szita Károly példáján bemutatva - miért lehetnek olyan emberek magas pozíciókban, akikről egyértelműen tudni, hogy ügynökök voltak, Takács a magyar törvényi és adatvédelmi szabályozás pontatlanságait és hiányosságait is kiemelte, ami sokszor nem teszi lehetővé a levéltári és történeti kutatások alapján egyértelműen ügynökként meghatározott személyek nyilvános megnevezését. „Körültekintően kell fogalmazni, de néha ez sem elég” - tette hozzá a kutató.

Az ügynökkérdés kapcsán Takács - ahogy a kötetben is – kiemelte: külön kell választani a morális ítéletalkotást és a moralizálást, amelyek közül az utóbbi tudományos közegben azért nem célravezető, mert leszűkíti a kutató lehetőségeit, és előre megszabja a kutatási eredményeket. Természetesen nem a morális kérdésfeltevés maga a probléma, amire jó példa Esterházy Péter Javított kiadása, amely a morális ítéletalkotás megértésében a mai napig alapműnek számít.

A rendszerváltással kapcsolatos részek miatt Stumpf azzal szembesítette a szerzőt, hogy „ott már nem feded föl, hogy kik vannak a fedőnevek mögött a könyvben, addig egyébként megismerhetjük a valódi neveket minden történetben. Miért szeretjük ennyire a spicliket? Miért járt nekik ez a kivételezett eljárásmód?” Takács Tibor szerint ez az elbeszélt történetből adódott, hiszen a nevek feloldásával a lábjegyzetek kiadtak volna egy olyan ügynöklistát, amelynek összeállítására nem akart vállalkozni, és azt nem is érezte feladatának. Emellett ez elvitte volna a fókuszt az általa elmesélni akart történetről (amely ebben a fejezetben nem a hálózati személyekről, hanem inkább az állambiztonság intézményéről szól).

A beszélgetést Stumpf azzal zárta, hogy a könyv elolvasása rámutat, hogy mennyire fontos, amikor „az állampolgár bejön, kikéri magának a saját adatait, ami rá vonatkozik, vagy a családtagjaira... A lényeg az, hogy legyünk nagyon szorgalmasak, járjunk ide, kéregessük ki az adatokat, és akkor minél többet meg lehet tudni a múltunkról”.

A könyv a kiadó oldalán