Zenészek a hatalom árnyékában

1982-ben készült el Almási Tamás dokumentumfilmes rendezésében az az alkotás, amely az egy évvel korábbi tatai tanácskozást mutatta be. A film utáni beszélgetés azzal a felvetéssel indult, hogy miért kellett összegyűlni ezeknek a szupersztároknak, tulajdonképpen a kora magyar könnyűzene legnagyobb, legismertebb arcainak?

Takács Tibor történész szerint a '60-as évek elejétől kialakult a modern populáris zene Magyarországon is, viszont az ezt koordináló intézményrendszer nem változott. A zenészek felléphettek a rádióban, ritkábban a tévében is, alkalomadtán foglalkozott velük az ifjúsági sajtó, lemezeiket pedig az Magyar Hanglemezgyártó Vállalat adta ki. A ’70-es évek végétől a KISZ vette át az egész területet, és a tatai tanácskozás is az ő rendezvényük volt – még ha a filmben ez nem is hangsúlyos. A tanácskozáson ott voltak az ORI képviselői, az MHV, az Állami Ifjúsági Bizottság, illetve a Művelődésügyi Minisztérium is, ami állami szinten felügyelte ezt a területet.

Takács elmondta: a könnyűzenét „egy szórakoztatási formának gondolták, nem művészetinek. Erdős Péter … ki is fejtette, hogy a könnyűzenét ő nem tekinti művészetnek. Ez egy szórakoztatási forma, alapvetően egy business, amiben ő, mint menedzser meg tudja mondani a tutit.” Tóth Dezső miniszterhelyettes a megbeszélés lényegét pedig abban látta, hogy „végre alakul egy szakszervezet, amiben hivatalos tárgyalópartnerek lehetnek. Igazából keretet kap egy olyan szakma, aminek nem volt igazi kerete… egy zenekar megfoghatatlan volt, nehéz volt a pártállami struktúrába, intézményes struktúrába berakni. Ezért viszonylag felértékelődött a rendőrség és az állambiztonság szerepe.”

Az ellenzéki attitűd valós volt, de pont a szakszervezet alapításának szándéka jelezte, hogy az államnak nem volt mitől félnie. A zenészek továbbra is zenélni akartak és integrálódni a rendszerbe. „Nagyon érdekes egyébként, hogy a tatai tanácskozásról kiadtak egy könyvet is, és abban utólagos reflexiókat kértek a szereplőktől. Erdős Péter ott jobban kifejti, hogy igazából hülyeség volt szakszervezetet alakítani, mert ezek a zenészek vállalkozók, akiket … ő, mint egy tyúkanyó maga köré gyűjt, és akkor majd eljön a Kánaán”.

Menyhárt Jenő, az URH és az Európa Kiadó alapítója a beszélgetésen arról mesélt, hogy a tatai tanácskozásról ők egy belső használatú kiadványból értesültek, ami összefoglalta az ott elhangzottakat. Meg is lepte, hogy ilyen hangsúllyal előkerültek, illetve azon is, hogy mindenki attól tartott, a megalakuló szakszervezetbe be akarnak lépni és részesévé válni a rendszernek.

„Nekünk ez gyakorlatilag egy teljesen más világ volt. Igazából semmi közünk nem volt a szereplőkhöz, tehát nem az volt, hogy mi ott kopogtattunk ennek az ajtaján olyan vágyakkal, hogy mi ide szeretnénk bejönni, hanem nagyon is ellenkezőleg, mi távolságot akartunk ettől tartani, pont olyan utakat kerestünk magunknak, amik nem ilyenek. Úgy művészileg, úgy abban is, hogy csináljunk-e egyáltalán zenekart, vagy hogy miként hozzuk össze az életünket a művészetünkkel. Az előző generációk, akiknek a nagyobb, híresebb alakjai itt voltak, azok nem szolgáltak számunkra példákkal, sőt, inkább ellenpéldákkal. Ők szerintünk a '60-as éveknek a progresszív felvetései, nekibuzdulásai, amikre mi úgy éreztük, hogy ezek teljesen kipukkadtak”.

Emellett szerinte ez őket annyiban érintette, hogy Tóth Dezső miniszterhelyettes a tanácskozáson gyakorlatilag az alternatívok „kinyírását” szerette volna elérni. Erre a résztvevők is hajlottak, „mintha attól tartanának, hogy emiatt őket valamilyen retorzió éri, vagy emiatt az ő ügyük lassabban jut majd előre”. Az egyetlen, aki kiállt mellettük Földes László, Hobo volt, „aki annyit megengedett, hogy azért ennél árnyaltabban kéne nézni, mert itt is vannak olyanok, amik hát nevezhetők értékeknek”. Mindenki más pedig elhatárolódott tőlük. Takács Tibor ezt azzal egészítette ki, hogy „Presser Gábor, aki elhatárolódik a körön kívüliektől, megvédi Nagy Ferót, aki ott ül, és aki a bentieknek egy fekete báránya... Őt megvédi, mert mégiscsak körön belüli. Tehát idáig terjed a szolidaritásuk”.

Menyhárt szerint „ők valószínűleg intézményes rock- és popzenében szerettek volna tevékenykedni... Mi pedig ezzel szemben egy nem intézményes rockzenében gondolkoztunk, tehát pont óvni akartuk ezt a médiumot az intézményesítéstől…. Itt ez volt a választóvonal. Mi nem politizálni akartunk, hanem egy világot létrehozni, amiben mi élni tudtunk, és amiben kommunikálni tudtunk, és amiben ilyen önazonosan tudtunk lenni… az új és a régi harcában ez aztán kap majd egy ilyen politikai töltetet is. De ez inkább érték- és mentalitásbeli különbség volt”.

A közönség részéről ekkor elhangzott felvetésként, hogy a film azért nem feltétlen tükrözi, hogy mi is történt a háromnapos tanácskozás során. Ezt megerősítették a résztvevők is: Takács Tibor Almási Tamás 50 perces filmjét egy szélsőségesen tematikusan szerkesztett alkotásnak tartja. „Itt gyakorlatilag mindenki mellébeszél. Elbeszélnek egymás mellett, de igazából újra megnézve a filmet, azért ezt lehet látni, hogy ez a film szerkesztéséből adódik. Beszél Zorán arról, hogy ő klubot akar, Pataky Attila könnyűszerkezetes csarnokot. Koncz Zsuzsa pedig azt mondja, hogy neki az útleveléért mennyi emberrel kell aláíratni egy papírt….

Valakiknek mondják, miközben épphogy nem tudjuk, hogy kiknek, és nem tudjuk mi a reakció… A film szerkesztése is olyan, hogy ez jön ki belőle: mindenki félrebeszél. Valószínű, ez volt a koncepció és ezért ez a cím is. Az az alapszituáció, hogy vannak a fentiek és lentiek… a katedrán ülnek a tanárbácsik: Tóth Dezső úgy beszél, mint egy szigorú tanár, Barabás János úgy, mint egy stréber tanuló, Erdős Péter pedig úgy beszél, mint a bratyizós tanár. Tehát kioktató hangon, de azért tudjátok, mi veletek vagyunk, értetek hajtunk... Szerintem csalóka a kép és ez a film, mint történeti forrás használhatatlan”.

A valós kép megismeréséhez ugyanis vagy az eredeti jegyzőkönyvek, vagy az eredeti, vágatlan felvételek kellenének, de sajnos egyik sem áll rendelkezésünkre - zárták a beszélgetést a résztvevők.