A nagy tapsok idején

A napokban jelent meg és várhatóan az idei könyvhét egyik szenzációja lesz Bártfai Szabó László A nagy tapsok idején című kötete, amely nem más, mint egy nő és egy férfi párhuzamos naplója egy olyan korból, amelyről legtöbbünknek csupán tanórai ismeretei vannak. Vért izzadhatnak a hollywoodi filmforgatókönyvírók, akkor sem találnak ki olyan mély valóságtartalmú és embert próbáló históriát, mint ami Magyarországon, az ötvenes években megtörtént. Igazából romantikus szerelmi történet is lehetne Bártfai Szabó László és Kovács Paula életmeséje, ha nem szólt volna közbe a történelem. Alighogy megismerkedett a fess katonalegény és a törékeny tanítónő, máris indult a katonai szerelvény a Don-menti frontokra. Aztán a levelek is… Oda s vissza. Akarták, hogy újra lássák egymást. S az akarat csodákra képes: a századparancsnok túlélte a doni katasztrófát. Küzdelmes visszavonulását Az utolsó emberig című nagysikerű könyvében publikálta 1988-ban. A megpróbáltatások azonban nem értek véget: a „nagy tapsok idején” vezérkari tisztként ő sem kerülhette el a sorsát. Az ÁVH letartóztatta, vádemelés és bírói eljárás nélkül börtönbe zárták, majd internálták. Budapesti lakásukat elkobozták, feleségét és kisfiát kitelepítették. Két évig nem tudtak egymásról. De megint akarták, hogy újra fogják egymás kezét. Ezt az akaratot tiszteltem bennünk. Összefonódott a sorsuk, hiába próbálták őket a történelem szemétdombjára dobni, semmilyen viszontagság nem tudta szétszakítani kötelékeiket. A két idős, tisztességes, szerény emberrel sokat beszélgettem. Laci bácsit nagyapámnak fogadtam, Paula nénit pedig a tüneményes nagymamák közt tartottam számon, aki szépséges mesekönyveket írt. És nem tudta elhallgatni a kitelepítés során átélteket sem. Mindkettőjük kézirata hosszú évtizedekig fiókban lapult. Volt idő, amikor beszélni is veszélyes volt az „élményeikről”, kiadásról szó sem lehetett. Néhány éve a Történeti Hivatal pályázatán mindketten első díjat kaptak műveikért. Most végre együtt olvashatjuk a dokumentumértékű visszaemlékezéseiket, valójában két könyvet, melyek jól kiegészítik, hitelesítik egymást. Sajnos ezt a vaskos kötetet már egyikük sem veheti kézbe… Az utóbbi időben mintha kevesebb memoár jelenne meg a könyvpiacon, ez persze nem azt jelenti, hogy hallgatni kell közelmúltunk szörnyű eseményiről. Bártfai Szabó László és Kovács Paula izgalmas és fordulatokban bővelkedő írása történeti értékén túl mementóul is szolgál: emlékezés a „személyi kultusz” ártatlan áldozataira.