Így zárt börtönbe a vasfüggöny

A beszélgetés előtti bevezetőben Szekér Nóra, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) Kutatási Osztályának osztályvezetője kiemelte, hogy beszélgetőpartnere amellett hogy az ÁBTL főigazgatója, a téma avatott kutatója is, hiszen a szövetséges ellenőrző bizottságokból írta a doktori dolgozatát, és ebben a témakörben több monográfiát, forrást és számos tanulmányt jelentetett meg. Az ezután következő, közel kétórás beszélgetés elsősorban azt a problematikát járta körül, hogy az 1944 és 1947 közötti időszak miért nevezhető „precedens éveknek”, és milyen sors várhatott Közép-Európára.

Az ÁBTL főigazgatója az 1944-es nagyhatalmi elképzeléseket vázolva közös célként emelte ki Németország legyőzését, ám ezen túl szerinte minden fél a saját geopolitikai céljait szerette volna elérni, még ha ezzel kapcsolatban nem volt köztük egyetértés. Így a brit cél, amely megőrizte volna a gyarmatbirodalmat, nem találkozott az Egyesült Államok diplomáciai gondolkodásával, ahogy a két nagyhatalom megosztott volt a háború fő helyszínén is, hiszen míg az előbbi számára elsődlegesen Európa, addig az amerikaiak számára a csendes-óceáni térség és Japán legyőzése volt a legfontosabb. Szintén ellentmondásos volt a két nagyhatalom hozzáállása Sztálin politikájához: míg Roosevelt a tárgyalások mellett tette le a voksát (ám cseppet sem naívságból) addig Churchill a nyílt konfrontáció és a szovjetek visszaszorítása mellett érvelt.

A szovjet külpolitikai legfőbb célja az egyszer megszállt övezetek megőrzése és fenntartása volt, még úgy is, hogy a Szovjetunió a háború közben váltott szövetségi rendszert. Emellett „egy nagyon nyers és kegyetlen geostratégiáról van szó, amelyik ideológiától függetlenül kialakított egy biztonsági övezetet a Szovjetunió nyugati határainál”. A szabadegyetemen elhangzott: ez a biztonsági övezet egy többrétegő betonfalhoz hasonlít, „amely egy olyan fal, aminek a legbelsőbb övezetét odabetonozzák (Kelet-Karélia, Kelet-Lengyelország, Besszarábia), a középső részét odacementezik önálló téglákból (Lengyelország, Románia és Bulgária), és a külső rész, az pedig egy kicsit lazábban kapcsolódik ehhez a védrendszerhez”.

Ezen lazábban kapcsolódó rész volt „nekünk a legérdekesebb övezet, hogy van egy olyan régió, ahol így is, úgy is történhettek volna dolgok. Itt Finnországot, Csehszlovákiát, Magyarországot, Jugoszláviát említhetjük, vagy Ausztriát.”

A többrétegű biztonsági övezetet felvázoló elképzelést 1944 elején Ivan M. Majszkij, a Szovjetunió külügyi népbiztos-helyettese, korábbi londoni nagykövete jegyezte, aki összefoglalta, hogy hogyan kéne kinéznie a szovjet külpolitikának, és milyen érdekeltségeket kell követnie, illetve megvalósítania Európában. A koncepció hűen tükrözi a következő években megvalósuló változásokat, mind az előnyös stratégiai határok, mind pedig a – mindkét oldalon másként gondolt – demokratizálódás vonatkozásában.

Ebben a közegben pedig túl sok szerepe nem volt sem Churchill moszkvai százalékos vacsorájának, sem pedig a háborús érdemeknek vagy bűnöknek. „Lengyelország azért nem nagyon volt azzal vádolható, hogy kollaborált volna a fasizmussal vagy Németországgal, és a legrosszabbul járt a háború utáni rendezésben. Bulgária semleges volt a Szovjetunióval szemben, úgy kellett kiprovokálni a végén a Vörös Hadseregnek, hogy bevonulhasson, és pillanat alatt legyalulták a politikai rendszerét. Ez a két tényező is azt mutatja, hogy nem annyira az ideológia és a háborús érdemek vagy bűnök pecsételték meg egy ország sorsát, hanem a földrajzi elhelyezkedés: ha benne volt az övezetben, akkor akárhogy viselkedett, akkor azt szovjetizálni kellett, mégpedig nagyon gyorsan” – vezette le Cseh Gergő Bendegúz.

A beszélgetés második felében arra is fény derült, hogy a győztes hatalmak hogyan és milyen mechanizmuson keresztül tudták érvényesíteni a megszállási zónákban a saját akaratukat. „Sztálin pontosan tudta, sőt, az amerikaiak meg az angolok is tudták, hogy Sztálin tudni fogja, hogy amilyen megszállási rendszert alakítanak ki Olaszországban a britek és az amerikaiak, az egy hivatkozási alap lesz az oroszok számára Közép-Európában” – emelte ki az ÁBTL főigazgatója.

Ezen területeken egytől egyig ellenőrző bizottságokat alakítottak ki a szövetségesek, hiszen „amikor megszáll egy ország hadserege megszáll egy területet, akkor ott valamit kell kezdeni a helyi közigazgatással, és valamilyen módon egészen addig, amíg békeszerződés nem születik, addig intézni kell az ügyeket, és a fegyverszüneti egyezményben foglalt feltételek teljesülését ellenőrizni kell, és gyakorlatilag …  el is döntötték a legtöbb esetben a politikai, gazdasági, katonai kérdéseket” – emelte ki Cseh Gergő Bendegúz.

Bár ezen megszálló rendszerek működtetésében több párhuzamot is találunk, az eltérő demokrácia-felfogás és a már említett Majszkij-menetrend fényében az oroszok számára a hivatkozási alap kiváló ürügyet jelentett saját céljaik megvalósítására.

Az előadás végén szóba került a finn-modell, hiszen a főigazgató szerint „Finnország második világháborús története több ponton rokon, akár Magyarországéval is, és emiatt akár kerülhetett volna hasonló helyzetbe is, mint Magyarország. Itt is létrejött szövetséges ellenőrző bizottság, … amely megpróbálta a fegyverszüneti egyezmény feltételeit kihasználni arra, hogy a jobboldali szervezetek betiltásával egyfajta boszorkányüldözést hajtson végre”. Az ország erős demokratikus hagyományai miatt viszont „volt egy bizalom is Sztálinban, meg a szovjet politikusokban Finnországgal szemben”. Ennek köszönhető, hogy „gyakorlatilag a Vörös Hadsereg nem szállta meg az országot, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság meg hadsereg nélkül nem volt elég erős ahhoz, hogy a demokratikus finn belpolitikai életet legyalulja”.

Az utolsó kérdés is ezt a gondolatmenetet folytatta, azaz, ha sikerült volna a kiugrás vagy Magyarország ügyesebb politikát folytatott volna '45 után, lett volna esélyünk erre, vagy a geopolitikai helyzetünk ezt eleve reménytelenné tette? Cseh Gergő Bendegúz szerint 1944 és 1946 között hazánkról „Sztálin maga sem döntötte még el, hogy véglegesen hova fog kerülni”. A kérdést a vasfüggöny leereszkedése döntötte el, és innen 1947 után már senkinek nem volt esélye kitörni. „Legfeljebb akkor maradhatott volna kívül az ország, ha sokkal északabbra van, lásd Finnország, vagy sokkal délebbre, mint Görögország, vagy csak egy picit nyugatabbra. De így ebben a helyzetben azt hiszem, hogy akkor már nem volt esély”.