Ügynökök, besúgók és hálózati személyek
Kémhatás címmel indít podcastot levéltárunk: az első, Ügynökök, besúgók és hálózati személyek címet viselőt epizódban főigazgatónk, Cseh Gergő Bendegúz és Takács Tibor történész segítségével próbálunk válaszokat adni a közéletet évtizedek óta foglalkoztató ügynökkérdés problémáira.
Miért beszélünk folyton az ügynöklisták nyilvánosságáról? Milyen iratokat őriz a Történeti Levéltár? Ki és milyen információkat ismerhet meg az Eötvös utcában őrzött anyagokból? Milyen gyakorlatot követnek a titkosszolgálati múlt őrzésében és bemutatásában a kelet-európai országok? Miért emlegeti mindenki a német példát?
Többek közt ezekre is válaszokat keresünk Kémhatás címet viselő műsorunkban, amelyben az 1945 és 1990 közti időszakot az államvédelem és a politikai rendőrség szemszögéből vizsgáljuk meg. Kémhistóriáknak járunk utána, ügynöksztorikat, sikeres és sikertelen beszervezéseket tárunk fel, hírszerzők alig ismert történeteit mutatjuk be és operatív eszközök nélkül beszélünk majd operatív dolgokról.
Az adás meghallgatható a Levéltár Spotify- Apple Podcast és Youtube-csatornáján, illetve hamarosan Google Podcastban is elérhető lesz. Az adás RSS-e itt érhető el.
Részletek az adásból:
28. alkalommal nyújtotta be az úgynevezett állambiztonsági múlt feltárását célzó törvényjavaslatát az LMP, amelyet mindenki az ügynökakták nyilvánosságra hozatalának szándékával azonosít. Számomra azonban úgy tűnik, mintha a nyilvánosságra hozatalban érdekelt és nem érdekelt felek egyaránt félremagyaráznák a helyzetet. A nyilvánosságpártiak, ha nevezhetjük őket így, egyrészt nem értik, hogy nyitott kapukat döngetnek, hiszen a jelentések, az iratok már régóta nyilvánosak, a másik oldal pedig mintha késleltetni próbálna egy régóta esedékes, mindent átfogó társadalmi vitát, ami viszont túlmutat az aktanyilvánosság szintjein. Mi a levéltár álláspontja ebben a kérdésben?
Cseh Gergő Bendegúz: A levéltár álláspontja, meg az én személyes álláspontom is az, hogy a jelenlegi törvényi szabályozás, bár nem tökéletes, nekem is lennének is vannak ötleteim, hogy merrefelé lehetne finomítani vagy pontosítani, de alapvetően ... megfelel annak a normarendszernek, amit itt Közép-Európában 90 után az állambiztonsági iratok kezelésére kialakítottak... A mostani törvényi szabályozás megpróbálja biztosítani a lehető legszélesebb körű hozzáférési jogot az egykori érintetteknek, tehát akikről adat van, azok gyakorlatilag megismerhetik azt, hogy róluk ki mit jelentett. És ezt hangsúlyozom, hogy a nevükkel együtt, tehát igenis megtudhatják az ügynökök nevét, hogyha így leegyszerűsítjük a kérdést. A másik fontos szempont, hogy a kutatók gyakorlatilag egy nagyon széleskörű megismerési lehetőséggel bírnak. A tudományos kutatás előtt igazából csak a személyes adatoknak egy egészen szűk köre van elzárva. Mondok példákat szexuális szokásra, kóros szenvedélyre, egészségi állapotra vonatkozó adatok azok, amelyek nem megismerhetőek...
A harmadik ilyen alapelv, amit a magyar jogalkotás megpróbál érvényesíteni, hogy a közszereplők állambiztonsági múltja megismerhető legyen. Ezt nem szokták hangsúlyozni, pontosabban ennek az ellenkezőjét szokták hangsúlyozni, amit itt a felvezetőben említettél, hogy a nyilvánosságpártiak általában arra szoktak hivatkozni, hogy a közélet megtisztulását szolgálná, ha mindent nyilvánosságra hoznánk. De nem olvassák el a törvényt, hogy nem szeretnek arról beszélni, hogy a törvényben nagyon régóta benne van, hogy aki közszerepet vállal, vagy vállalt, akár egyébként most is, hogy ilyen tisztségre jelölik, annak az állambiztonsági múltja bárki számára ingyenesen megismerhető a levéltárban.
Az elmúlt évtizedekben körülbelül hány magyar és nem magyar állampolgár, illetve hány kutató adott be kérelmet az ABTL-hez?
Cseh Gergő Bendegúz: A levéltár 1997 óta létezik, tehát 26 éve. Ez idő alatt olyan 55 ezer kérelmet intézett a levéltár, és hogyha azt is számításba vesszük, hogy azért legalább egy-két családtagra is általában ilyenkor kérik az adatokat, akkor azt mondhatjuk, hogy olyan százezres nagyságrendű esetben kértek adatot a levéltártól az információs kárpótlás keretében. Ez egyrészt sok, a levéltárnak nagyon sok munkája van. Úgy kell ezt elképzelni, hogy 3-4 ezer érdeklődő fordul a levéltárhoz minden évben.
Utaltatok rá, hogy kicsit problémás ez az ügynök kifejezés, és hogy ez nem fedi az összes konspiratív jellegű kapcsolatot, ugyanis voltak mindenféle titkos munkatársak, titkos megbízottak és a többi. Amennyire lehetséges, össze tudnátok foglalni, hogy a hármas főcsoportfőnökség, illetve a Belügyminisztérium milyen csatornákon jutott hozzá információkhoz?
Takács Tibor: A legfontosabb azért a hálózat vagy más néven ügynökhálózat volt. Az összes állambiztonság, korabeli parancs, tanulmány és így tovább, az mindvégig a hálózatot tekintette a legfőbb, legfontosabb információszerző eszköznek. Az, hogy ez a gyakorlatban mennyire volt így, az már megint más kérdés, de tény, hogy az egyik és az egyik legfontosabb volt ez az ügynökhálózat, ez azok a személyek körét jelentette, akik, akik, látva, hogy pontosan fogom idézni, szervezetszerű, titkos együttműködés keretében segítették a BM munkáját, illetve az állambiztonság munkáját. Ez azt jelentette, hogy őket szabályosan tanulmányozták, beszervezték, beszervezési nyilatkozatot írtak alá, többé-kevésbé rendszeresen tartották a kapcsolatot, jelentéseket adtak, alapesetben írásos jelentést kellett adniuk, majd ezek után, ha már nem volt rájuk szükség, akkor szabályosan kizárták őket...
Volt a klasszikus besúgó, ... őket szervezték be az úgynevezett ellenség köréből. Illetve voltak olyanok, akik úgymond hazafias vagy lelkiismereti okokból vagy állampolgári kötelességből segítették az állambiztonság munkáját. Ez adta gyakorlatilag a hálózat zömét. Ezt '72-ig informátoroknak nevezték, innentől kezdve pedig titkos megbízottaknak.
