Út az el nem kötelezettségig

A beszélgetés az első világháború győztes nagyhatalmainak a geopolitikai érdekeivel kezdődött, hiszen sokak szerint ezek tükröződtek a frissen létrehozott Jugoszláviában is. Juhász József szerint a délszláv államba már létrejöttekor kódolva voltak azok a külső-belső konfliktusok, amelyek az állam egész működését végigkísérték. Abban azonmban egyetértés mutatkozott, hogy a nemzeti érdekek érvényesítése szempontjából a leghasznosabb az összefogás lehet, maximum abban volt véleménykülönbség, hogy ez köztársaság vagy monarchia legyen-e. Az utóbbi esetében rögtön kérdés volt, hogy a szerb királyi dinasztia üljön-e a trónra, vagy a szerb, a horvát és a szlovén nemzetgyűlések delegálják a legfőbb hatalmat gyakorló szervet.

„Ez mind azt jelentette, hogy az államközösség szükségességéről volt egy nagyon széleskörű egyetértés. Viszont már az, hogy milyen legyen az állam, erről ahányan voltak, annyiféle elképzelésük volt, ezért még az alkotmányos alapokról sem tudtak megegyezni, már az első alkotmányt is tulajdonképpen oktrojált módon kellett elfogadtatni, és ez a konfliktus periodikusan ismétlődően végigkísérte a jugoszláv történelmet”. Ez a centralizálási kísérletekkel teli „periodikusan ismétlődő huzavona a '80-as, '90-es évek fordulójára úgy felőrölte a jugoszláv állam életképességébe, hasznosságába, szükségességébe vetett hitet”.

A szabadegyetem korszakára utalva: az 1945-ben, immár másodszor létrejött Jugoszlávia is nagyhatalmi geopolitikai érdeke mentén szerveződött és Tito hatalomra kerülésével egy szovjet típusú berendezkedés honosodott meg. Ez ellen a szövetségesek nem akartak, de nem is tudtak volna fellépni: a Jugoszlávia elleni újabb nyílt háború ugyanolyan lehetetlennek tűnt, mint ahogy később az volt Sztálin számára is. Tito számára az egyetlen fájó pont a trieszti kivonulás volt, ám a szövetségesek figyelme ekkor sokkal inkább fordult Görögország felé.

„A szovjet jelenlétnek '44-ig inkább csak diplomáciai, meg érzelmi szerepe van. Az érzelmi talán még fontosabb, tehát a partizánoknak az a hite, hogy ők a történelem legjobb oldalát képviselő állam szövetségeseként harcolnak, és vele együtt győzedelmeskedni fognak, ez egy nagyon fontos erőt adó tényezője volt az ellenállásnak” – mondta el a szovjet oldalhoz kötődésről Juhász. Közvetlen katonai kapcsolat így a Szovjetunióval nem is volt, a partizánok Olaszország felől kaptak angolszász fegyvereket és utánpótlást. Ahol meg volt közvetlen kapcsolat, így az ország északkeleti sávjának felszabadításában., ott a Vörös Hadsereggel való együttműködés inkább jelentett egy tovább élő traumát, ami a későbbi szakításban is sérelemként jelent meg. „De alapjában véve egy szoros, nem vitáktól, nézeteltérésektől mentes, de nagyobb konfliktusoktól mentes jó viszony van a két fél között”.

A jó viszony lényege: Jugoszláviának szüksége volt a Szovjetunió támogatására, az utóbbinak pedig a kelet-európai terjeszkedés miatt volt szüksége rájuk. „Ők úgy élik meg, tehát a jugoszláv vezetés, hogy ugyan nem problémamentesen, de alapvetően partnerként elfogadta őket a Szovjetunió, ez nekik fontos volt, cserébe ők is elfogadták persze a Szovjetunió, meg Sztálin politikai és ideológiai elsőbbségét. Tehát nem célzott meg Tito sem többet, mint egy regionális alvezér kelet-európai alvezér szerepkörét”.

A magyarokkal fenntartott kapcsolat sem volt mentes a konfliktusoktól – amint ezt már Domján Dánieltől tudhattuk meg. Szerinte a két állam a háborút különböző oldalon (győztesként, illetve vesztesként) fejezte be, ráadásul a kommunista pártok is más módon és sebességgel kerültek hatalomra. „Jugoszláviában Titóéknak volt egyfajta legitimációjuk, magából a partizánháborúból is fakadóan, és ők 1945 végére azért már lényegében az egypártrendszert készítették. Magyarországon, azért ez máshogy zajlott, azért eléggé közismert talán, hogy nálunk jóval lassabban”.

Ezt részben árnyalta vagy nehezítette a problémákkal teli közös múlt: a hideg napok, vagy épp a partizánok későbbi bosszújának narratívája nem fért bele a kommunista pártok internacionalizmusába, akik nem veszhettek össze nemzeti érdekek miatt. Ez látszott Tito 1947-es magyarországi látogatásakor is, ahol már egyáltalán nem kerültek szóba az alig pár évvel korábbi ellentétek. „A magyar-jugoszláv kapcsolatok egyre barátibbá válnak, majd '47 végén a barátsági szerződést is megkötik”.

A hidegháború bipoláris világrendjének kialakulásával, illetve megszilárdulásával viszont mindez megváltozott: „minden külpolitikai kilengés a Szovjetunió szempontjából egyre elfogadhatatlanabb”. Problémát jelentett, hogy egyre több olyan kérdés volt, amiben a jugoszláv vezetés mást gondolt, mint Moszkva, ilyenek voltak a Balkán-föderáció vagy a görög partizánháború megítélése. Az ellentétek egyre nagyobbak lesznek, „aztán a Szovjetunió nem hosszabbítja meg a kereskedelmi egyezményt, ami az első ötéves terv iparosításában utazó jugoszláv vezetés számára egy súlyos gazdasági csapást jelent”. A többi kelet-európai népi demokrácia ekkor a szovjet állásponttal vállalt szolidaritást.

Juhász szerint „van két nagyon fontos konfliktus a világban, a berlini válság meg a koreai háború, amelynek fényében Sztálin nem mer belebocsátkozni egy újabb konfliktusba, egy esetleges intervencióban Jugoszlávia ellen, mert kiszámíthatatlan, hogy hogyan eszkalálódik. Nem vezet-e el egy olyan harmadik világháborúhoz, amire még nem vagyunk felkészülve. És ezeknek együtteseként végül is Jugoszlávia ki tud surranni, meg tudja őrizni a szuverenitását, és innentől kezdve fog elindulni majd egy alternatív modell felé”.

Nyugat felől „a legeslegelső reakció az a meglepetés, meg a zavar, meg a hitetlenkedés”. De gyorsan ki is használják a helyzetet: „nem baj, hogy Tito kommunista, az a lényeg, hogy szovjetellenes. Ezért a felszínen kell tartani. Kapjon diplomáciai támogatást, kapjon fegyvert, öntsük bele a pénzt, … végül is a '49 és '55 közötti legnehezebb periódusban 800 millió dollárnyi segítséget kapnak... Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy olyan mértékű donáció volt, mintha a Marshall-program részei lettek volna”.

Mindemellett az sem volt elhanyagolható, hogy a jugoszláv-szovjet szakítás a sztálini ideológiai homogenitással is leszámolt, „egy olyan ideológiai vírus (volt), ami terjedhet a kommunista pártok szocialista országoknak a viszonyában, és ezért mi abban vagyunk érdekeltek, hogy valóban ez a vírus terjedjen is”. Tito maga nem könnyen vált: „egy kicsit bízik abban, hogy ez a vita, ami kitört '48-ban a Szovjetunió és Jugoszlávia között, hát az egy tulajdonképpen egy ugyanolyan eseti konfliktus, mint Trieszt kapcsán. Jó, most egy kicsit mélyebb, nehezebb, tovább tart, de majd lenyugszik”. Az idő múltán azonban felismeri, hogy váltani kell és minden segítséget elfogad, illetve katonai szövetségeket is köt: „'53-ban gyakorlatilag a NATO kültagjává válik Jugoszlávia”.

Domján szerint Rákosi az elsők között kezdett Tito-ellenes retorikába: „talán a konfliktusnak a legismertebb része a Tito a láncos kutya”. „A háborús hangulat erősödött, az '50-es évekre már megkezdődött a déli védelmi vonalnak az építése, ami elképesztő összegeket emésztett föl. A hadsereg fejlesztése szintén elképesztő összegeket emésztett föl. Megszületett a 15 kilométeres határ, ahonnan kitelepítések történtek, … megkezdődött a háttérben egy hírszerző háború, fölbontották lényegében az összes pénzügyi meg gazdasági, kereskedelmi megállapodásokat”.

Mindezt elmondása alapján az ÁBTL-ben őrzött iratok is visszatükrözik, de nem olyan mélységben, mint azt korábban gondoltuk, még úgy is, hogy a vonatkozó hasonló titkosszolgálati iratanyagok egyik jugoszláv ex-tagköztársaságban sem kutathatók. Az látható viszont, hogy a Jugoszlávia elleni hírszerző akció nem volt sikeres: a diplomaták vagy ügynökök nem ismerték vagy épp nem értették a politikai szálakat, a szovjetek nem osztottak meg velünk információkat, és a hírszerzők egy része alulképzett is volt, akadtak, akik nyelveket sem beszéltek. „Tehát volt egy, a forrásokban benne, hogy küldjenek már valakit, aki beszél is valami nyelvet, mert így a diplomaták között mozogni nem lehet. Na most egy hírszerző tiszt, aki nem dolgozik Belgrádban dolgozik, és nem beszél semmilyen délszláv nyelvet, nem igazán tud hírszerző munkát végezni, azt be kell, hogy lássuk”.

Juhász az esetleges jugoszláv belső konfliktusok létét firtató kérdésre elmondta: a szakítás „okozott egy érzelmi sokkot az egész közvéleményben, de ami ettől fontosabb a párttagságban, a tisztikarban, a partizánokból verbuválódott káderrétegben. Ugye, hogy hát az a vezérlő csillag, aminek a jegyében ők a partizánháborút stb. végigcsinálták, az most mit mond róluk? És nincs-e igaza, hisz eddig mindenki úgy tudtuk, mindenki úgy tudta, hogy a Szovjetuniónak Sztálinnak mindig igaza van”. Egyfelől tehát mindez sokkot okozott, de emellett a sokk mégsem vált Tito-ellenes akcióvá. „Titóék nagyon vigyáztak arra, hogy megelőzzék mindennemű olyan szervezkedésnek a lehetőségét, ami ebből az érzelmi, érzelmileg zavaros helyzetből, politikai ellenállást szülhetne… Még nyilvánossá sem vált a konfliktus, de Tito már kiemelte azokat a potenciális vezetőket, akik körül kialakulhatott volna egy ilyen politikai ellenállás”.

Mindez hatott a magyar kisebbségre is, „de végül is aztán arra az álláspontra helyezkednek, hogy inkább a magyarok lojalitását kell egyrészt kiemelni propagandisztikusan, másrészt biztosítani, úgyhogy nem éri tulajdonképpen komoly retorzió a vajdasági magyarságot akkor emiatt”.

A konfliktus aztán Hruscsov 1955-ös belgrádi látogatásával jutott nyugvópontra. Az akkorra kialakult helyzetet azonban már nem lehetett visszaléptetni: „a jugoszlávok úgy gondolták, hogy a szovjet-jugoszláv kibékülésnek azoknak az államközi kapcsolatok általános demokratikus elvein kell alapulniuk, tehát békés egymás mellett élés, egymás belügyeibe való be nem avatkozás, szuverenitás tiszteletben tartása”. A szovjet fél azonban erről hallani sem akart. Mindez a következő évek konfliktusaiban is nyomon követhető: a magyar és a lengyel helyzet megítélésében is más álláspontot követtek, de az 1958-as pártprogramot a kínaiak kritizálták a legélesebben. Ekkora „a Szovjetunió tudomásul vette, hogy Jugoszlávia a szocialista, de nem a szovjet tömb része, egy másik kategória. Jugoszlávia pedig felfogta, úgyhogy igazából a szocialista táborba, mint egyenjogú közösségbe való olyan visszatérés, amiben ők reménykedtek, az nem tud létrejönni”.

„Úgyhogy tulajdonképpen Jugoszlávia megtalálta végül a saját külpolitikai identitását ebben az el nem kötelezettségben… És innentől kezdve többen őket is kevésbé érdeklik Kelet-Európa… bizonyos értelemben Jugoszlávia azzal fizetett, hogy nem ütötte bele az orrát a szovjet tábor belügyeibe”.