1945. február 4-én a budapesti Oktogonon felakasztották a frissen megalakult magyar politikai rendészet foglyait, Rotyis Pétert és Szívós Sándort, a Népbíróság által 124 rendbeli gyilkosságban bűnösnek talált keretlegényeket. 1956. október 31-én egy sarokkal arrébb, az Aradi utcánál Tóth Ferenc államvédelmi századossal hasonló módon végzett a feldühödött tömeg. A két esemény között majd 12 év telt el, amely radikálisan megváltoztatta a társadalomban a politikai rendőrségről kialakult képet: a háborús bűnösök kézre kerítőjéből a rendszer leggyűlöltebb szereplőjévé vált. Az ok: a szervezet által széleskörűen alkalmazott terror. A ma embere az ötvenes évek brutalitásáról leginkább a túlélők írott, elbeszélt visszaemlékezéseiből szerezhet tudomást, ugyanakkor előadásomban arra keresem a választ, hogy kizárólag az államvédelem írott dokumentumaiból miként rekonstruálható az erőszak, annak megtörténte és különböző módozatai.
Mondandómat − a történeti kutatások számára nem ismeretlen − kihallgatási tervekre, jegyzőkönyvekre, az apparátus fegyelmi ügyeinek irataira, valamint 1953 után a „törvénytelenségek" vizsgálata során keletkezett peranyagokra építem, továbbá a forrásanyagba beemelem a büntetés-végrehajtási intézmények ez idáig kevésbé kutatott dokumentumait is. Foglalkozom a kommunisták politikai ellenfeleinek, valamint a falusi lakosságnak az elrettentését célzó demonstratív erőszakkal, és ezzel összefüggésben a szervezet látványos önreprezentációjával, létének olyan vizuálisan érzékelhető jeleivel, mint az Andrássy út 60., az ávós egyenruha, vagy éppen a fekete autó.
Bemutatom, hogy a kihallgató tisztek által vezetett vizsgálatok folyamatában hol helyezkedett el a test és a lélek meggyötrése, milyen módszereket alkalmaztak a rábeszéléstől a megfélemlítésen át a fizikai kínzásig, milyen szerephez juthatott a politikai rendőrség a kivégzésekben, és milyen gyakran fordult az államvédelmi őrség a „kurtavas" büntetéshez a táborokban, illetve a börtönökben. Léteztek az erőszaknak kevésbé direkt formái is. Ezek közé tartozott a hatalom kénye-kedve szerinti megfigyelés. A személykövetések írott, de még inkább vizuális forrásainak értelmezési lehetőségei között nem hagyhatók figyelmen kívül, hogy azok nemcsak a felügyelet alá vont személyt, személyeket örökítik meg, hanem a kamera másik oldalán lévőről is vallanak. A kérdés itt az, hogy a titkos technikát miképpen tudta alkalmazni a korszak politikai rendőrsége.

Müller Rolf