Mindennapi kollaboráció és a mikrotörténet-írás lehetőségei

Az előadásból Horváth Sándor Feljelentés - Egy ügynök mindennapjai című könyvének kutatástörténetét ismerhettük meg. A 2017-ben megjelent könyv fülszövege így szól: "Mit tudhatunk meg egy évtizedekig aktív ügynök jelentéseiből a titkosszolgálatok világáról? Miként válik a feljelentés a mindennapok részévé? Hogyan lesz egy hétköznapi emberből háborús bűnös, 1956-ban munkástanácstag, majd 1957-től három évtizedre az állambiztonság ügynöke egy kis faluban? Hogyan változtak meg egy családon, egy szomszédságon, egy munkahelyen vagy egy falun belül a személyes kapcsolatok a besúgás vagy feljelentés hatására? A könyv a 20. század magyar történelmét Trianontól 1989-ig egy élete java részében (fel)jelentéseket író férfi nézőpontjából meséli el, akinek a sorsát rendre keresztezte az országos politika. Az álruháit és identitásait rendszeresen váltogató főszereplő története közelebb visz annak megértéséhez, hogyan vált a feljelentés, a besúgás és az attól való félelem mindennapossá a 20. századi Magyarországon. A kötet kötelező olvasmány mindenkinek, aki kíváncsi a közelmúlt eltitkolt történelmére."

Terjedelmi okok miatt az előadás lényegében csak az ügynök 1957-es beszervezéségi tartó életútját, valamint az életút megismeréséhez szükséges források feltárását ismertette. Horváth Sándor egy fővárosi hajléktalanszálló 20. századi történetének feldolgozásán dolgozott, amikor véletlenül kezébe került a Történeti Levéltárban egy három kötetes ügynöki munkadosszié sorozat. A dossziékból kiderült, hogy a későbbi könyve főszereplője, az ügynökké vált Gy. 1945 előtt vasutasként dolgozott. 1945 elején a dunántúli Seregélyesen kellett szolgálatot teljesítenie, amikor egy vasutas társát bevádolta a nyilas hatóságoknál, hogy az kollaborál a szovjet hadsereggel - a megszállók számára elárulja a bujkáló nők hollétét, akiket aztán így megerőszakolnak, valamint rablásokban is részt vesz. A megvádolt - ukrán származású - vasutast kivégezték. Gy-t 1945-ben ezért a Népbíróság elé állították, de felmentették, 1948-ban egy megismételt eljárás során viszont már 10 év börtönre ítélték. Ebből csak két évet töltött le, mert 1950-ben szabadlábra helyezték. Horváth Sándor szerint ekkoriban kevés hely volt a börtönökben, kellett a hely a frissen elítélteknek, ezért ekkoriban a háborús bűnösök egy részét kiengedték.

Gy. szabadulása után visszatért szülőfalujába, Kisterenyére, ahol bányaírnokként dolgozott. 1956-ban tagja lett a helyi munkástanácsnak, de a forradalmi eseményekben különösebb szerepe nem volt. A salgótarjáni sortűz idején egy szerencsétlen baleset következtében a salgótarjáni kórházban volt éppen, amikor oda a sortűz sebesültjeit beszállították. A sortűz ügyében eljáró állambiztonsági szervek azzal gyanúsították Gy-t, hogy ő is részese volt a sortűzt megelőző tüntetésnek, és azzal fenyegették, hogy le kell töltenie a korábbról maradt 8 évnyi börtönbüntetését is, ezért vállalta az ügynöki beszervezést. Az első célpontja a saját apósa volt, aki korábban helyi szociáldemokrata politikus volt. A következő 30 évben aztán jelentett mindenkiről, akivel Kisterenyén kapcsolatba került.
Horváth Sándor kutatása során igyekezett a lehető legrészletesebben feltárni Gy. életét, ezért igen sokféle történelmi dokumentumot vizsgált, és rengeteg interjút is készített az események egykor résztvevőivel, szemtanúival, és azok hozzátartozóival és leszármazottaival is.

A Történeti Levéltárban folytatott kutatásai kapcsán elárulta, hogy a kutatási témája a "Munkások és fiatalok", valamint "Az állambiztonság nyelve" volt, és ezekre hivatkozva lényegében bármilyen dossziét kikérhetett a levéltárunkban. A Fővárosi Levéltárban Gy. népbírósági pereit kutatta, a Seregélyesen történt események kapcsán a Fejér megyei levéltárban kutatott, valamint fontos kutatási helye volt a MÁV irattára is. Ez utóbbin keresztül sikerült például felderítenie az 1945-ben kivégzett ruszin vasutas élettörténetét is. Az illető idősebb volt mint Gy., 1918 előtt, még a monarchia idejében is vasutasként dolgozott, hét gyerekes családapa volt, és a kárpátaljai határváltozások miatt élete során több ország állampolgárává is vált, noha nem hagyta el a szülőhelyét. Kárpátalja magyar visszacsatolása után, mint megbízhatatlant átirányították a Dunántúlra, ott egyre alacsonyabb beosztásokba helyezték, végül málházóként alkalmazták. Hogy valóban elkövetett-e bármilyen bűncselekményt, azt utólag nem lehet már feltárni. A kivégzése után a családjának megírták, hogy nemzetárulás miatt ítélték halálra. Az 1960-as években az egyik fia elutazott Seregélyesre, hogy megpróbálja kideríteni az egykori eseményeket, de már senki nem tudott semmiről.

Horváth Sándor ennek kapcsán részletesen beszélt arról is, hogy milyen módon lehet az egykori résztvevőkhöz eljutni, interjút készíteni velük, és beszámolt arról is, hogy milyen típusú elhallgatásokat, tabukat tapasztalt. Például - nem túl meglepő módon - a nőkkel szembeni szexuális erőszakokról nem sikerült beszámolókat szereznie, mint ahogy érdekes módon Kisterenyén még mindig félnek az emberek 1956-ról beszélni. Ha mesélni kell, akkor a személyes élettörténetükre emlékeznek, az országos politika eseményeit említik, de a szűkebb környezetükben történő eseményekről és az abban szereplőkről nem szívesen beszélnek. Viszont a fővárosi és megyei levéltárakban található népbírósági iratok nagyon értékes források lehetnének, de nem csak az események leírását, hanem az azokban szereplők egyedi sorsát is szükséges lenne feltárni. Sajnos az iratok gyakran hiányosak - ennek kapcsán szóba kerültek az állambiztonsági iratmegsemmisítések is, amelynek ma már interneten is elérhető alapos szakirodalma van. A megyei-városi levéltárakban is vannak nagy hiányok, például Székesfehérvár 1944 végi és 1945 eleji iratanyagai is igen hiányosak. Ugyanakkor a koalíciós időszakból a helyi politikára vonatkozóan nagyon jó források találhatók. Ennek ellenére csak az országos politika eseményei vannak feldolgozva, pedig egy alapos társadalomtörténet megírásához az egyedi sorsok és a helyi politikai események feltárása nélkülözhetetlen.