Különleges kapcsolat kisebb-nagyobb bukkanókkal

Hogyan értelmezte az amerikai és brit vezetés az új világrendet a második világháború után? Milyen együttműködést tudott kialakítani a két nagyhatalom Európában és a Közel-Keleten? Miben értett egyet Ronald Reagan és Margaret Thatcher, és miért kellett Reagannek kétszer is bocsánatot kérnie? Ezekre a kérdésekre is választ adtunk Szabadegyetemünk októberi beszélgetésén.

Részlet a beszélgetésből

Amikor véget ért a második világháború, hogyan értelmezték az amerikai és a brit vezetésben, hogy az eljövendő világrendben hol van a szerepük, illetve milyen külső és belső kihívásokkal kellett szembenézni?

Egedy Gergely: A két ország alapvetően azonos platformon volt, ami nem azt jelenti, hogy nem voltak különbségek... Tulajdonképpen már a század első felében lezajlott egy nagyon érdekes folyamat, amelynek során a brit hegemóniát átvette az amerikai. És tulajdonképpen ezt brit részről igazából nem ellenezték, mert a realitások nyilván emellett szóltak. Na most a második világháború utáni helyzetre gondolunk, akkor nyilvánvalóan a három nagyhatalom, Egyesült Államok, Nagy Britannia és a Szovjetunió tekintetében a két angolszász hatalom alapvetően együtt mozgott... '45 nyarán Churchill megbukott a választáson, és a munkáspárti Attlee vette át a szigetország vezetését, és az európai kontinensen nagyon sokan azt várták, hogy az európai integrációs törekvések élére, amelyeket a háború borzalmai értelemszerűen felerősítettek, Nagy Britannia fog állni. És azért azt viszont mondjuk el, hogy tulajdonképpen a brit munkáspárti vezetésben is egy ideig, durván 1947-ig ez a gondolat, hogy Nagy-Britannia egyfajta harmadik erő szerepét töltheti be egyrészt az USA, másrészt a Szovjetunió között ezt egy lehetséges alternatívaként kezelték. A hidegháború realitásai ezt levették, levetették a napirendről.

Baranyi Tamás: Mostani nézőpontomból visszatekintve, talán különösnek tűnik, de az Egyesült Államok és Nagy-Britannia egyáltalán nem szerette egymást. Stratégiai szempontból mindig volt egyszer az egyik a másiknak a gyarmata, és a 20. század első fele, vagy első évei azok az évek, amikor a britek konkrétan feladják azt az elképzelést, hogy az Egyesült Államok fölemelkedését valahogy meg lehet gátolni. A XIX. században ez egy komolyan megfontolt politikai cél, akár például az, hogy az amerikai polgárháborúban beszálljanak valamelyik oldalon. Semmi köze nem volt szimpátiákhoz, egyszerűen annak a mérlegeléséről szólt, hogy egyébként, hogyha az amerikai polgárháború hosszabb ideig tart, az nekünk jó, mert hátráltatja azt, hogy a jenkik az egész kontinenst bekebelezzék, és megállíthatatlan legyen a felemelkedésük. Gyakorlatilag a XX. század elejére tűnik el ez a gondolkodásmód.

Melyek voltak azok a konkrét esetek, tehát a negyvenes évek második felében, illetve akár az ötvenes évek elején, ahol Nagy-Britannia és Egyesült Államok egy oldalra került egy nemzetközi kérdésben, akár aktívan is együttműködött a Szovjetunió, vagy legalábbis a kommunista terjeszkedés ellenében?

Egedy Gergely: A legfontosabb ügyekben együttműködtek. Ugye a legfontosabb ügynek mit nevezünk? Nyilván nézőpont kérdése is, de én azt mondanám, hogy a német kérdés Európában. Németország rendezésének a kérdése, és azért itt tulajdonképpen nagyjából együttműködött London és Washington. Ezt jól mutatja az is, hogy a hozzám értekezleten elfogadott álláspontokon túlmenően Németország nyugati részét a három nyugati hatalom szállta meg.

Baranyi Tamás: Ha együttműködésről beszélünk, és mondjuk az Európán kívüli világról is beszélünk, akkor már nem ennyire pozitív a kép, azt hiszem. Mert például Ázsiában Nagy Britanniának nem nagyon volt japán politikája ebben az időszakban, azt az amerikaiak azért eltették maguknak. Indiával kapcsolatban, ugye az előbbiekből kifolyólag azért nem feltétlenül értettek egyet, még akkor is, hogyha '47-re voltaképpen az angolok is belátták, hogy Indiából távozni kell, de ugyanakkor Koreában pedig együttműködtek, viszont van egy terület, ahol nagyon rá voltak szorulva a britekre az amerikaiak, az a Közel-Kelet.