Nyilvánosak az ügynökakták?

A jelenlegi törvényi szabályozás, bár nem tökéletes, de alapvetően megfelel annak a normarendszernek, amit Közép-Európában 1990 után az állambiztonsági iratok kezelésére kialakítottak. A mostani törvényi szabályozás megpróbálja biztosítani a lehető legszélesebb körű hozzáférési jogot az egykori érintetteknek. Akikről a Levéltárban adat van, azok megismerhetik, hogy róluk ki és mit jelentett (beleértve ebbe például az ügynökök nevét is). A kutatók ennél szélesebb körű megismerési lehetőséggel bírnak, és a törvény a tudományos kutatás köréből csak a személyes adatoknak egy egészen szűk körét zárja ki (csak a szexuális szokásra, kóros szenvedélyre, egészségi állapotra vonatkozó adatok nem megismerhetőek). A hazai törvényi szabályozás harmadik alapelve, hogy a közszereplők állambiztonsági múltja bárki számára megismerhető.

A hármas főcsoportfőnökség, illetve a Belügyminisztérium milyen csatornákon jutott hozzá információkhoz?

Az állambiztonság nyílt és titkos eszközöket használt arra, hogy megfigyeljék az embereket. A politikai rendőrség az állampolgárok megfigyelésekor, ellenőrzésekor operatív technikai eszközöket alkalmazott. Az alkalmazott módszerek tárháza igen széleskörű volt, beletartozott például a rejtett követés, a telefon lehallgatás, a levélellenőrzés, vagy a titkos házkutatás. De az állambiztonság munkája során nagyban támaszkodott a titkos segítőkre, akik lehettek alkalomszerűen együttműködők, hivatalos és társadalmi kapcsolatok, illetve beszervezett, az operatív tisztek vezette hálózati személyek. Utóbbiak összességét nevezték ügynökségnek vagy ügynökhálózatnak, majd 1972-től egyszerűen hálózatnak.

Az állambiztonsági mindvégig a hálózatot tekintette a legfőbb, legfontosabb információszerző eszköznek. Ez a hálózat azon személyek körét jelentette, akik szervezetszerű, titkos együttműködés keretében segítették a BM, illetve az állambiztonság munkáját. Őket szabályosan tanulmányozták, beszervezték, beszervezési nyilatkozatot írtak alá, többé-kevésbé rendszeresen tartották a kapcsolatot, jelentéseket adtak, alapesetben írásos jelentést kellett adniuk, majd ezek után, ha már nem volt rájuk szükség, akkor szabályosan kizárták őket. Sokféle motiváció állhatott a hálózati munka hátterében. Volt, akit zsarolással kényszerítettek erre, mások személyes hasznot reméltek a kollaborációtól, de voltak olyanok is, akik hazafias vagy lelkiismereti okokból, esetleg állampolgári kötelességből segítették az állambiztonság munkáját. Ez adta a hálózat zömét, őket '72-ig informátoroknak nevezték, innentől kezdve pedig titkos megbízottaknak.

Hányan lehettek részei a hálózatnak?

Pontosan nem tudjuk, mert nincs ilyen hiteles nyilvántartás. Körülbelül 36 ezer kartonunk maradt, az úgynevezett hatos kartonok, amit az egykori hálózati személyekről kiállítottak. Pár éve a levéltárba kerültek az elhíresült mágnesszalagok, amelyeken hozzávetőleg 58 ezer személy neve szerepel.

A hatályos törvények szerint kire mondhatjuk azt legálisan, hogy hálózati személy volt?

A jelen törvényi szabályozás szerint hálózati személynek az tekinthető, aki fedéssel, fedőnévvel jelentést adott, vagy ilyen jellegű beszervezési nyilatkozatot írt alá, vagy ilyen jellegű tevékenységéért valamilyen előnyben részesült. Ez utóbbira van a legkevesebb a bizonyítékunk, ezt nagyon nehéz dokumentálni. Nagyon sokan ugyanis csak informális előnyökben részesültek. Nyilvánvalóan nem csekkre fizetett ki pénzt az állambiztonság, hanem az együttműködők hozzájuthattak például külföldi gyógyszerekhez a beteg családtag számára, vagy „elintéztek” számára egy közlekedési kihágási ügyet, esetleg annál súlyosabb vétkeket is. Az állambiztonság alapvetően nagy előszeretettel élt a manipuláció eszközeivel, ezért a jogszabály logikája az, hogy ne adjunk teljes mértékben hitelt az állambiztonság saját nyilvántartásainak. Az ugyanis, hogy valakit az állambiztonság hálózati személyként tartott nyilván, még nem jelenti, hogy tényleg dolgozott is számukra. Ezért a törvény azt a logikát követi: esetenként kell megvizsgálni, hogy ki mit tett, írt-e titkos jelentéseket, aláírt-e beszervezési nyilatkozatot, és csak ezek megléte esetén lehessen őt hálózati személynek minősíteni.

Mi igaz az iratmegsemmisítésekből?

Valóban történtek rendszeres és alkalmankénti iratmegsemmisítések is az állambiztonsági iratanyagban. Az '56-os forradalom során például a forradalmárok elfoglalták a gyűlölt megyei államvédelmi központokat, és a felfordulásban sok iratanyag eltűnt. Utána az ÁVH-sok visszatérésével ők tüntették el a maradékot. Ezek után nemcsak '89-ben, hanem rendszeresen zajlottak iratmegsemmisítések. Magyarország más gyakorlatot folytatott, mint például a kelet-német Stasi vagy a romániai Securitate, ahol igyekeztek mindent szinte az utolsó pillanatig megőrizni. A magyar titkosszolgálatoknál meghatározó volt '56 emléke, ez indokolhatja azt a gyakorlatot, hogy amire már nem volt szükség, azt igyekeztek eltűntetni.