„Szabadságot a Dunának” – 1988. szeptember 12.

1988 tavaszától kezdve megszaporodtak az ellenzéki szervezetek által szervezett, egyre nagyobb tömegeket mozgósító tüntetések, amelyek megkérdőjelezték a negyven éve fennálló kommunista pártállam hatalmát. A tüntetéssorozat részeként az 1984-ben elkezdődött bős-nagymarosi vízlépcső építése is célkeresztbe került és konfrontációhoz vezetett a regnáló hatalom képviselőivel. Az építkezési munkák elkezdését követően a környezetvédők, elsősorban az 1984-ben alakult, majd a következő évben az alternatív Nobel díjat is elnyerő Duna Kör mozgalom tiltakozó akcióit fontos kiemelni, s bár ezeknek közvetlen hatása nem volt a beruházásra, de azt sikerült elérniük, hogy egyre szélesebb körben vált ismertté a vízerőmű építésével kapcsolatos környezetvédelmi problémák. Ennek köszönhetően a vízlépcső építésének leállítását követelők száma is növekedett, és 1988-ban az ekkor létrejövő ellenzéki szervezetekkel összefogva több jelentős megmozdulásra is sor került. Április 24-én a Visegrád és Esztergom közötti Duna-parton még csak mintegy 50-100 fő, majd május 27-én Budapesten már több ezres tömeg tüntetett a vízerőmű felépítése ellen.

Az erősödő ellenzéki szervezetek a társadalmat egyre jobban foglalkoztató kérdésekkel kapcsolatban szerveztek megmozdulásokat, így például Nagy Imre és társai kivégzésének harmincadik évfordulójára, a román falurombolás programja ellen, amelyek már több tízezer embert vittek ki az utcára. Mindez jól jelezte, hogy a társadalom élénk figyelemmel fordul minden, a saját sorsát befolyásoló kérdés felé, ezek közé tartozott a bős-nagymarosi vízlépcső építése is.

1988 júniusában Magyarországra érkezett az emigrációban élő 56-os forradalmár, az Egyesült Államokban alapított Magyar Környezetvédelmi Alap elnöke Lipták Béla, hogy a Duna Kör tagjaival együtt megbeszéléseket folytasson a politikai vezetőkkel a vízlépcső ügyében. Ezzel egyidőben Király Zoltán, az MSZMP-ből kizárt országgyűlési képviselő többször is hiába kérte a Parlamentben a nagymarosi munkálatok felfüggesztését. Maróthy László környezetvédelmi és vízgazdálkodási miniszter július 3-án adott televíziós interjúban elutasította a környezetvédő csoportok által kért nemzetközi szakértői bizottság felállítását. Szeptember elején a Duna Kör és a Természetvédelmi Világalap, a WWF közösen szervezett konferenciát, ahol a vízlépcsőépítés felfüggesztésének véleményét fogalmazták meg, jelezve, hogy újra kellene gondolni a Dunával kapcsolatos terveket. Szeptember 7-én a kormány elfogadta a bős-nagymarosi vízerőmű megépítését javasló előterjesztést, azzal a kitétellel, hogy az MTA ad hoc bizottságot alakít az esetleges leállítás lehetőségeinek megvizsgálására.

Ilyen előzmények után került sor az 1988-as év legnagyobb demonstrációjára. Kora délután több, 40-50 fős csoport indult el a Vörösmarty térre, ahol 17 órára 4-5000 fős tömeg gyűlt össze. Innen a tüntetők a Parlament elé vonultak, létszámuk ekkora már meghaladta a húszezret. A megmozduláson a tüntetők már nemcsak a vízlépcső építése ellen emelték fel a szavukat, hanem megjelentek a „többpártrendszert” és „demokráciát” követelő jelszavak is. A szervezők egy csoportja bement az Országgyűlés épületébe, ahol átadták petíciójukat az Elnöki Tanács elnökének, Straub F. Brunónak.

A fővárosi tüntetés mellett demonstrációk voltak Debrecenben és Szegeden is. A Tisza-parti városban már a szovjet csapatok távozását követelték.

A tüntetés után néhány nappal, szeptember 16-án Marosán György kormányszóvivő bejelentette: a kormány nem kíván népszavazást tartani a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer megépítéséről, de hibának nevezte, hogy korábban nem tájékoztatták kellő részletességgel a közvéleményt.

Szeptember 17-én Nagymaroson újabb tüntetést rendeztek a vízlépcső építése ellen, majd szeptember 20-án Maróthy László környezetvédelmi és vízgazdálkodási miniszter azzal érvelt a bős–nagymarosi vízlépcső mellett, hogy az építkezés leállítása költségesebb lenne, mint a befejezés. 1988. szeptember 30-án megjelent az MTA ad hoc bizottságának állásfoglalása, amely szerint a nagymarosi vízlépcső építésének leállítása vagy elhalasztása még az adott helyzetben is reális alternatíva a továbbépítéssel szemben és az építkezés elhalasztása olyan megoldás, amely csökkentheti a gazdasági terheket, s egyértelműen kisebb környezeti kockázattal jár.

A vízlépcső építésével kapcsolatban Grósz Károly az MSZMP főtitkára kijelentette: „Ha ma kellene dönteni Bős-Nagymarosról, én is azt mondanám, hogy ne indítsuk el, mert másra kell a pénz. Látni kell azonban, hogy ez az egész ma már nem gazdasági és nem is környezetvédelmi, hanem politikai kérdés, melyet a vezetés hitelének aláásására használnak fel.”

Maróthy László környezetvédelmi és vízgazdálkodási miniszter országgyűlési beszédében „vízlépcsőt és demokráciát” felkiáltással az építkezés folytatását javasolta. Ezzel szemben Szentágothai János képviselő, az MTA nyugalmazott elnöke azt képviselte, hogy az Országgyűlés ne fogadja el a kormány beszámolóját és határozattal döntsön a nagymarosi vízlépcső munkálatainak felfüggesztéséről vagy elhalasztásáról. Az Országgyűlés heves vita után végül elfogadta a kormány beszámolóját a vízlépcsőrendszer építéséről. A képviselők ugyanakkor nyolc pontból álló határozatot is elfogadtak, amely az építkezés eredeti tervek szerinti folytatása mellett - többek között - kimondta, hogy a rendszert a szennyvíztisztítás megfelelő megoldása előtt nem szabad napi csúcsra járatni.

Bár október 30-án ismételten több ezer ember fáklyás felvonulással tiltakozott a vízlépcső megépítése ellen, és több fővárosban is szimpátiatüntetést szerveztek, az építkezés leállítására csak 1989. június 2-án került sor, amikor a Parlament - a nem csökkenő társadalmi nyomás hatására - jóváhagyta a kormány május 13-ai, az építkezés felfüggesztését elrendelő határozatát.